Messzire nyúlik ez a történet, de soha nem felejtem el azt a jó érzést, amikor ott álltunk a kész desszertasztal előtt, és el sem akartuk hinni, hogy tényleg megcsináltuk. Pedig de. Méghozzá így:
Éjszakai fényben kicsit másképp nézett ki:
Egészen egy évet kell visszaugranunk az időben, ugyanis a tavaly tavaszi szülinapszezonra én már javában sütögettem a tortákat a baráti körben. Volt Red velvet fehércsokikrémmel. Mind az utolsó vörös morzsáig elfogyott. Aztán volt egy Barbie torta két barátnőnek, akik egyszerre ülték a 25. szülinapjukat. És ezen az ominózus bulin történt meg az a (még ma is) hihetetlen beszélgetés Micával, aminek a végeredménye a fent látott desszertasztal lett.
– Arra gondoltam, hogy nem szeretnéd te sütni az esküvői tortánkat?
– Öööö…DE! Hányan lesztek?
– Kb. százan.
– Akkor mit szólnál egy desszertasztalhoz, ami teli van különböző sütikkel és persze azért van egy főtortátok a tortavágáshoz!
– Tök jó, legyen így! Olyan finom ez a répatorta is!
Hát kb. ennyire könnyen jött az első “megbízás”. Na jó, az akkor elfogyasztott alkohol mennyiségét nem tudtam érzékeltetni az előző párbeszédben, de a lényeg ennyi lehetett. 🙂
Egyértelmű volt, hogy ezt Atival ketten csináljuk. Százember! Soha nem sütöttem még csak ötvennek sem, nemhogy száznak! De sebaj, már a buliból hazafelé a kocsiban elkezdtük a tervezést. Szüleimnek nem messze az esküvő helyszíntől van nyaralójuk, így pár hét múlva kaptunk az alkalmon, és a pihenést összekötöttük egy terepszemlével. Festői balaton-felvidéki kisfalu, egy tüneményes kis panzió szép nagy kertje. Ezekután, ha amúgy Micát és Csabit ismerve nem lett volna már tiszta, a helyszín miatt is biztosak voltunk abban, hogy ez nem lesz egy csicsás, agyondíszített, csilli-villi desszertasztal. Inkább egy egyszerű, letisztult, enyhén vintage stílust láttunk magunk előtt. Némiképp a vintage stílust nehezítette Csabi, a vőlegény ötlete, miszerint is lehetne egy menyasszonyi Barbie torta és mellette egy autós Ken torta a fő attrakció, de hamar lebeszéltük róla. Ígérem, az aranylakodlamukra kapnak egy ilyen tortapárost! 🙂
Rengeteg tervezgetés következett, utánajárás, díszítés-gyakorlás,stb. Teljes lázban égtünk! Megterveztük a tortákat, a dekorációt, a sütikártyákat, és persze hogy mi is lesz a menetrend. Húzós volt, amikor eljött a nagy nap. Szerintem nekünk volt csak igazán nagy nap! Hajnal 6-kor ébresztő, levezetés Tótvázsonyba és indulhatott a készülődés. Ugyanis azt nem mertük bevállalni, hogy krémmel díszített, kétemeletes esküvői tortát furikázunk 200 km-en, döcögős kisutakon. Otthon lesütöttünk mindent, aztán ott volt az egész délelőtt az összeállításra. Igen ám, itt kezdődtek az izgalmak. Kint rekkenő hőség, napsütés. Na de bent a panzió egyik félreeső zugában jághideg. Mintha várfalak között lettünk volna. Így esett, hogy egy óriási tálba belezuttyintottam 12 doboz mascarponet (3 kg!) és vagy 1,5 kiló vajat. Robotgéppel összedolgozom, betöltöm a tortát, beszínezem a krémet apránként, és indulhat az ombre díszítés. Na, ez volt az én tervem, aztán jött a valóság. A mascarpone és a vaj nagyon nem voltak egy hullámhosszon, ill. hőmérsékleten, ezért egy túrós, trutyis krémet kaptam. Itt még csak egy fél centit szaladt föl a szemöldököm, hogy hát ilyen még nem volt, ennek nem így kéne kinéznie. Gondoltam nyomatom még rá egy cseppet a robotgépet, hátha összeáll. Na nem. Ez nem állt össze, sőt! Egy vajrögös mascarponekrémet kaptam, amiből kicsapódott némi savó. Nem írom le hogy nézett ki. Ekkor már erősen pánikoltam. Végigfuttattam mindenféle lehetséges B tervet. Vajon mennyi esélye van annak, hogy a környező kis falvak valamelyikében van egy olyan közért (neadj isten hiper-szuper), ahol mascarponet lehet kapni nagytételben!? Nem nehéz megfejteni a találós kérdést. Jó, nem esünk pánikba, a hőmérsékletkülönbség volt a baj. Egy hőhullámhosszra kellett hozni őket. Irány a konyha, gőz fölött kevergetés, de még mindig semmi. Szóval maradt a pánik, hisztizés, úristenmilesz! Aztán jött Ati, aki a konyhai hisztijeim alkalmával a legjobb és legnagyszerűbb megmentőm. Ő még türelmesen kavargatta egy kicsit a gőz fölött (ekkor a massza már vaníliasodóállagú volt, hamar ráébredtem, hogy ezzel még nem fogunk tortát tölteni, újabb sírás-zokogás), aztán a lehető legnagyobb nyugodtsággal, mintha éppen teát főznénk otthon, mondta, hogy ez fizika, ennek sikerülnie kell. Most ki kell hűteni a masszát. Én nem hiszek a fizikában, soha nem értettem belőle egy betűt sem az út-idő-sebesség háromszög után (bár már azt sem értettem, hogy miért kéne nekem számolgatni, hogy ennyi meg annyi idő alatt mekkora távot tesz meg a kisautó, aztán csak fokozták a helyzetet a surlódással). Én csak azt láttam, hogy ezzel a folyós borzadvánnyal az életben nem díszítem föl azt a tortát, amit Mica és Csabi életük legszebb napján vág majd föl.
És lőn csoda! A robotgép és Ati csodát tettek az izével, selymes, gyönyörű krém lett belőle, mint a mesében. Kezdődhetett a torta betöltése és a díszítés. Ez már gyerekjáték volt az előző tortúra után. Betettük a csodás, fehér-lila átmenetes tortát a hűtőbe, és minden egyes hűtőnyitáskor felszisszentünk, hogy vajon milyen kép fogad minket. A többi torta díszítése már semmiség volt, hiszen tényleg csak egy nagyon egyszerű díszítést kaptak. Aztán ismét őrült rohanás következett, hiszen barátaink Dani és Kinga (Room8 Photography) már készen álltak arra, hogy amíg a párral szünetel a fotózás, gyorsan, még nappali fényben lefotózzuk az asztalt. Na az asztal beállítása sem volt egyszerű a görönygyös talajon, de a fiúk megoldották. Jöhetett a terítés, díszítés, kis apróságok, tortákkal szaladgálás, imádkozás, hogy bírják a napfürdőt. Csodás képek születtek, Daninak valami hihetetlen szeme van minden témához, legyen az portré, esküvő, vagy sütik. Imádom ezeket a képeket!
A fotózás után végre hátra dőlhettünk, kis pihenés járt nekünk. Jaaa, hogy nem is?! Hiszen annyi időnk elment délelőtt, hogy éppenhogy elkészültünk a szertartásra? Ilyenekre az ember már nem is emlékszik! 🙂 Csodás, megható szertartás volt a taliándörögdi romtemplomnál. Kint a semmi közepén, néhány omladozó fal között, napsütés, gyenge szél és a gyönyörűséges pár. Pityergés mindenkinél. Ha most olyan “írói” vénával rendelkeznék, oravecznórai-mélységekbe süllyednék a giccsképekkel a szertartásról, de inkább álljon itt pár kép, ami átadja a hangulatot.
Este az ereszdelahajam (mert hogy ez igazi olyan volt) közepén, olyan 23.00 óra környékén feltálaltuk az asztalt. Azokat az arcokat sosem felejtem el: leesett állak, csillogó szemű gyerekek. Nem gyakran látnak az emberek egy sütiktől, tortáktól roskadozó asztalt, ezért is gondolom, hogy nagyszerű dolog egy desszertasztal a lagzira! A tortának nagy sikere volt az ifjú párnál, jutott az arcukra is a kóstolás során!
(Ati kicsit féltette a tortát a háttérben 🙂 )
Na ezután végre mi is leereszthettünk, bulizhattunk. Sosem felejtem el azt a napot, minden nehézségével és gyönyörűségével együtt! Köszönjük a bizalmat Mica és Csabi! 🙂
Képekért köszönet: Németh Dániel, Room8 Photography – facebook
Kommentek